Az első részben feszegetni kezdtem a tanácskérés és -adás buktatóit: ha egy magánéleti témában valamiféle tekintélyre teszünk szert, előszeretettel fordulnak hozzánk, a véleményünket kérve. De nem kell ahhoz ilyen kiemelt szerep, hogy szembetalálkozzunk a dilemmával: mit tegyünk, ha a hűtlenség mint konfliktushelyzet kerül elő, és bennünket választanak bizalmasnak (vagy csak lelki szemetesládának, ha így jobban tetszik)?
Nyilván teljesen más a helyzet, ha az illető kacérkodik a hűtlenség gondolatával, már el is követte, vagy éppen a másik oldalon áll és kétségbe van esve, mert úgy érzi, megcsalják, vagy esetleg pontosan tudja is, mi a helyzet. Férfiak viszonylag ritkán vannak ilyesminek kitéve, az eddigi felméréseim alapján, sokkal gyakrabban tartják magukban a hasonló történeteket, mint a nők, barátaik tehát elég ritkán szembesülnek azzal, hogy kiöntik nekik a szívüket, a tanácsukat kérik, bár persze ilyenre is akad példa. De gyakran előfordulhat, hogy ha egy férfi nem csupán a dolog fizikai részéről értekezne, viccelődős stílusban, akkor, amennyiben módja van rá, nőt avat be, és nem egy másik férfit. Persze szerencsére léteznek olyan, nyitott, intelligens férfiak, akikkel lehet ilyesmiről beszélni, de nem hiszem, hogy kifejezetten gyakori lenne. (Most nyilván nem arra a helyzetre gondolok, mikor egy szeretői viszony keretein belül vagy amikor ez épp kialakulóban van, más ügyeinket megtárgyaljuk, mert az nem tanácskérés, és érintettségünk okán nem is lehetünk tárgyilagosak, bár attól a beszélgetések még nagyon tanulságosak és izgalmasak.)