Ismét elérkezett a kulturális ajánlatok ideje. Ahogy megszokhattátok, előbb-utóbb írok valamilyen filmről vagy sorozatról, amely hűtlenség/poligámia témakörében képes valami újat vagy csupán érdekeset nyújtani.
Ezúttal egy spanyol (de magyar felirattal itthon is elérhető) tévésorozat tudott olyat dobni, hogy nem lehetett elmenni mellette. A Ministerio del Tiempo (Időminisztérium) nem csak jópofa és vicces történelem- és irodalomlecke az ibériai ország és kultúra kedvelőinek, de képes megpendíteni néhány olyan kérdést is, amely komolyan elgondolkoztat.
Sokat nem akarok spoilerezni, de a három jellegzetes szituáció leírásához azért szükség lesz kicsit belemászni a történetbe. Az Időminisztérium lényege, hogy a spanyol állam rendelkezik egy sor időkapu feletti ellenőrzéssel: ezek a kapuk bizonyos korokban csak az Ibériai-félszigeten (és csatolt szigetcsoportokon) működnek, vagyis egy-egy ezen belüli pontra nyílnak, de ezekből kiindulva persze bárhová tovább lehet utazni az aktuális korban, más időszakokban pedig (V. Károly birodalma, amelyben sosem ment le a nap) átnyúlnak Dél-Amerikába is.
A minisztérium alkalmazottait a legkülönbözőbb történelmi korokból toborozzák, és gyakorlatilag korlátlanul járhatnak ki-be egyik korból a másikba... Amit persze szinte mindenki szemérmetlenül kihasznál saját magánéleti céljaira is, azon túl, hogy hivatalos küldetését úgy-ahogy teljesíti.
Egyik fontos szereplőnk Julián, aki mentős (korunk gyermeke, 2015-ben érett férfi), és pár éve balesetben veszíttette el imádott feleségét: azóta képtelen túllépni a veszteségen. Ő aztán annyira monogám, hogy még az özvegység sem változtat rajta, így aztán az időminisztérium adta lehetőségeket mi másra használná, minthogy újra és újra visszamenjen a felesége életébe... Először csak félénken meglesi, beül a törzskávézójába, hogy tanúja legyen az első randijuknak, aztán telefonálgatni kezd, míg végül, kihasználva, hogy tudja, mikor volt ügyeletben ő maga abban az adott évben, gyakorlatilag szeretőként oson be a feleségéhez...
